Mond csak Nana! Emlékszel még egyáltalán hogyan találkoztunk? Nyugodtan nevess ki de én hiszek a sorsban, és szerintem a sors rendelte úgy, hogy mi aznap találkozzunk.
Minden reményemet beleadtam, hogy Shoji jó híreket közöljön abban az smsben, ami most 200-zal dobogó szívemmel a telefonom kijelzőjén látok. Reménykedtem, hogy ezáltal az ördög nem veszi fel most azt a bizonyos kesztyűt, amivel mostanáig kínzott.
- Édes jóistenem és a pokol minden ördöge! – rimánkodtam, majd megnyitottam az smsemet az ócska mobilomon…
- „FELVETTEK!” – olvastam, és esküszöm majd elsírtam magam örömömben!
- EZAAAAZ!! – kiáltottam a felhők között érezve magam abban bizonyos kölcsönzőben, ahol éppen dolgoztam az iszonyú helyes főnökömmel.
- Elnézést kérek, de ezt kérném aaa… - szólított egy férfi kissé visszafojtva bizonyos kitűnemkedő, ideges gondolatait
- Nana! Mit kiabálsz össze vissza!? A kezed járjon ne a szád! – oltott le a főnök, de én mit sem törődtem vele.
Miután a munkaidőm lejárt rögtön szaladtam is esernyővel a kezemben egy hatalmas hóvihar közepette haza, összepakolni, és már indulni is az első vonathoz, ami Tokyoba visz.
Igazából, ha visszagondolok olyan volt, mintha elszöktem volna otthonról… mindesetre írtam anyámnak egy üzenetet amit a szobám ajtajára ragasztottam ki, egy kis helyes rajzocskával, ami kitűnő rajztudásomat tükrözte. De a szüleimet ez nem nagyon lephette meg.
Velünk élt még a két évvel idősebb nővérem, és a két évvel fiatalabb húgom is, szóval nem mondhatnám, hogy nyugis családban éltem.
Ráadásul akkoriban másról sem tudtam beszélni, csak hogy Tokyoba akarok menni, és hogy ott akarok lakni, szóval a szüleim kicsit meg is könnyebbülhettek, amikor elmentem. Legalább egy zajos tyúkkal kevesebb.
Nem éreztem magam magányosnak a családom nélkül, és az sem bántott, hogy elhagytam a várost ahol az életem eddigi húsz évét töltöttem.
Boldog voltam. Olyan kimondhatatlanul boldog hogy végre Tokyoba mehetek. A szívem csordultig telt reményekkel és vágyakkal. Mostantól minden nap találkozhatok Shoujival és ráadásul TOKYÓBAN. Nem kell többet telefonálni, meg üzeneteket írni. Szemtől szemben beszélgethetünk!
Mindesetre elindultam, és az első dolgom volt rögtön kicsattanó örömmel venni jegyet, és felugrani a vonatra, ami szívem városához visz egyenesen.
Amint a csengő megszólalt indultam is magamnak valami helyet keresni, de amint beléptem úgy éreztem magam mint egy szardéniás dobozban.
Mindesetre keressünk gyorsan egy helyet, és írjunk Shoujinak üzit.
Alig találtam helyet… szinte nem is volt már egy sem, de végül is nem utazhatok mindvégig állva a vonaton. Mire odaérünk már mezítláb is fájni fog a lábam, nem hogy csizmában.
Kíváncsian néztem körbe, hátha még találok egy helyet, és tádám! Ott is van egy… mindenesetre remélem annak a gitárnak csak nem kell külön ülőhely.
Szép lassan odasétáltam, miközben már nagyban futott a vonat, és amint odaértem, egy alvó lányt vettem észre.
Fekete haja az arcába hullt, így igazán nem is tudtam szemügyre venni… Körülnéztem, hátha még van hely, de sajnos egyet sem láttam, így kénytelen voltam felkelteni.
- Ömm… Hello! – köszöntem félve, majd letettem a táskáimat, és kicsit közelebb hajoltam… hátha úgy meghallja amit mondok, ugyanis eddig semmi jelét nem vettem, hogy észre vett volna – Bocsi elnézést!
A vonat hirtelen fékezett, és természetesen orra is estem egy kiáltás során, és persze az ördög újból nem volt velem valami elnéző, hisz még a gitárja is ráesett a hátamra, amitől csak még jobban szerencsétlenebbnek éreztem magam…
A vonat megállt, és az utasok mind kíváncsian kérdezgettek össze vissza.
Mi ez? Miért álltunk meg hirtelen? Balesett történt?
- Jól vagy? – kérdezte a lány… legalább sikerült elérnem azt, amit akartam.
- Igen! Semmi bajom! – pattantam fel – Bocsánat!
- Én kérek elnézést! Nagyon megütött ugye? – Rakta maga elé a gitárját, én pedig automatikusan felvettem a cuccaimat.
- Semmi gond! – közöltem, majd indultam is teljesen megfeledkezve arról, ami a valódi célom volt, majd mikor eszembe jutott megálltam, és megszólítottam újból – Amúgy… - kezdtem félénken – Megkérdezhetem? Szabad ez a hely?
- Zuhanj le! – mondta tök vagányan, és köszönésképpen egy kedves mosolyt küldtem felé.
Rögtön fel is raktam a csomagjaimat a csomagtárolóba, és „Le is zuhantam” ahogy ő használta a kifejezést, miközben meggyújtott egy szál cigit.
Kényelmesen elhelyezkedtem, és cseppet sem zavartatva magam elkezdtem bámulni.
Hű de gyönyörű nő, és milyen menő. Teljesen más a kisugárzása, mint egy átlagos lánynak. Nagyon karcsú, és az arca is annyira csinos. Biztos valami sztár! Milyen hosszú szempillák, és még ez a kirívó smink is olyan jól áll neki! Úgy látszik a szép nők tényleg mindig dögösek.
Miközben a szájából kiemelte a cigit észrevettem a kezén egy Vivienne Westwood gyűrűt, és ahogy elnézem már egy jó ideje hordhatja… ennek a csajnak aztán van stílusa!
A szemei hirtelen rám irányultak, és kissé elpirultam… istenem milyen illetlen vagyok! Persze rögtön hátrahőköltem, ő pedig arrébb is tartotta a cigit.
- Ó bocsi! Zavar a füst? – kérdezte, én halál idegesen tagadtam.
- Jaj dehogy! Csak nyugodtan! – hadonásztam a kezemmel, ő pedig kifújta a füstöt, miközben kinézett az ablakon.
Mindenesetre rendesen elszégyelltem magam… hogy lehet ennyire bunkó, hogy így megbámulok másokat?!
- Hát ez nem mozdul. – szólalt meg egy kis idő után.
- Hogy? – kérdeztem vissza és én is kitekintettem.
- A vonat… amióta megálltunk egy tapodtat sem haladtunk.
- Tényleg! Mit fogok most csinálni? Nekem sietnem kell! – nyavalyogtam kissé izgatottan.
- Tényleg? Akkor eléggé megszívtad! – fordult hozzám megértően, de már vettem is elő a telefonomat.
- Á nincsen semmi baj! Mindjárt küldök egy smst, hogy késni fogok… - mondtam nyugtatásképpen, és már el is küldtem másodpercek alatt az üzim.
- Jesszusom de gyors… - mondta döbbenten – Hiába… ezek a mai gimnazisták már egy tök másik világban élnek – mondta, és ez a mondat kissé megütött… Mi az hogy GIMNAZISTA??
- De hát én már húsz éves vagyok! – mutattam magamra kegyetlen arckifejezéssel, ő pedig újból ledöbbent, és elkezdett nevetni.
- Mi van? Bocs! Akkor egyidősek vagyunk! – mosolygott jókedvűen.
Ó Nahát! Milyen aranyos amikor nevet. Teljesen másnak képzeltem el, ahhoz képest, ahogy öltözködik, és ahogy tök lazán beszél.
- Na ne! Te is húsz éves vagy? – fogtam fel amit mondott, és megint illetlenül rá mutogattam – Nem nézel ki annyinak! Mármint… ilyeneket mondasz, mint „Ezek a mai gimnazisták”… azt hittem egy kicsivel idősebb vagy – kezdtem el kacagni idegesen, és addig abba nem hagytam, amíg ő be nem fejezte amit újonnan mondott.
- Lehet, hogy ciki, de én leragadtam az analóg korszakban. – mondta miközben elnyomta a cigit, majd megszólalt a rádió hangja.
- Tájékoztatjuk kedves utasainkat, hogy a vonat az időjárási viszonyok következtében a vártnál lassabban fog haladni. Köszönjük figyelmüket és türelmüket.
A vonaton egy hosszú „Ó” hangzott el, szinte minden utastól, és máris rosszul éreztem magam, hogy később láthatom Shojit… pedig már úgy beleéltem magam…
- Jaj ne már! Mikorra érünk így Tokyoba?!
- Valami dolgod van Tokyoban?
- Hát… azt nem mondanám… oda költözöm! Arra gondoltam hogy ott keresek valami munkát.
- Akkor egy cipőben járunk.
- Hogy? Te is most költözöl oda?
- Aha… - válaszolt tök nyugodtam, majd egy újabb szálat vett ki.
- Nahát! Én azt hittem hogy Tokyoi vagy. – döbbentem le – Akkor ezek szerint nem egy turnéról mész haza?
- Turnéról?
- Aha! Koncertturnéról! A gitárról arra gondoltam, hogy biztos profi zenész vagy!
- Aha… - válasza megint egy szavas nyugodt válasz volt, miközben meggyújtotta újból a cigijét.
- Akkor… egy bandában játszol?
- Hát… otthon volt egy bandánk…
- Hűű ez annyira király! Hova valósi vagy? – kérdeztem tökre izgatottan, majd megrezzent a telefonom – Óóó egy sms – mondtam letörten, hiszen úgy belejöttünk a beszélgetésbe, majd mikor megnéztem a telefonom kijelzőjét kissé meglepődtem – Ja nem ez hívás – mondtam boldogabban és az első dolgom a zöld gomb megnyomása volt – Csóközön itt Nana!
Oosaki Nana szemszöge
A mellettem ülő lány azonnal felvette, én pedig mit sem törődtem rögtön rágyújtottam még egy szálra, ámde amit hallottam amit mondott, rögtön felé fordítottam a fejem.
- Szia Shouji! Igen még mindig áll a vonat, nem tudom hogy mikorra fogunk odaérni… Hogy mi? Komolyan? De hát lehet csak az éjszaka közepén érünk oda… Biztos hogy nem baj? … Rendben köszi! Akkor felhívlak amint megtudom mikor érünk oda!... Én is téged! Szia!
Amint a csodálkozásom elavult az égő gyújtóm felé fordítottam a cigit ami még mindig a számban volt.
- A barátod Tokyoi? Dúl a Love ugye? – vetettem oda neki a kérdést, amire nem más volt a válasz, csak hogy vörös lett a feje – Értem már… loholsz a srác után, mint egy jól nevelt kiskutya. – szívtam bele újból.
- Ugyan dehogy…! – Vagyis hát igen de… - folytatta pironkodva, és már tényleg nem értettem a csajt, így röhögve vettem ki a cigit a számból.
- Akkor most melyik?
- Tudod… ő sem Tokyoi… A szülővárosunkban egy suliba jártunk. Ott jöttünk össze, de egy éve elköltözött Tokyoba hogy bejusson egy szépművészeti egyetemre – mesélte letörten, én pedig némán hallgattam…
- És miért nem mentél te is vele amikor elment?
- Én nagyon szerettem volna vele menni, de Shouji azt mondta ne menjek.
- Hogyhogy? – kérdeztem ledöbbenve… na szép kis barát.
- Nem volt se pénzem, se céljaim. Ha az ember ilyen felelőtlenül vág bele valamibe, abból nem sül ki semmi jó.
- Értem…
- Így hát én otthon maradtan, és pénzt gyűjtöttem, hogy egyszer Tokyoba költözöm. Aztán ha majd ott leszek keresek valami munkát és nagyon keményen fogok dolgozni, hogy ne legyek a terhére – mesélte, és elmosolyogtam az elszántságán, pedig nem néztem volna ki belőle hogy ilyen – Tessék… ilyen butaságokról beszélek egy idegennek… biztos untatlak. – pirult el hirtelen, én pedig megint elnevettem magam.
- Még hogy idegen! Ugyan már, lökjed nyugodtan! – kínáltam fel a lehetőséget kinézve az ablakon – Úgyis elég hosszú útnak nézünk elébe…
- Hát igen… az egyszer biztos. Akkor hát nem zavar, ha mesélek még? – kérdezte, majd meg sem állva mondta tovább a magáét, pedig egyáltalán nem gondoltam komolyan… mégiscsak olyan, mintha megmaradt volna abban a tipikus 17 éves korban amikor ilyen idegesítők az emberek – Az igazat megvallva nagyon dumálós kedvemben vagyok! Shouji – na tessék már megint a pasi… - Tudod ő annyira kedves és megbízható és annyira jóképű, bár amikor beszél olyan mint egy retardált – erre a szóra máris több kedvem lett hallgatva a hülyeségeit.
- Még hogy retardált?
- Hé! Nem akarsz inni egy sört?
- De igyunk! – mondtam jókedvűen visszafogva a nevetést, mire feltérdelt a székre.
- Hé! – kiabálta – Két sört legyen szíves!!
Amint megérkezett a sör kedvesen felém fordult, és izgatottan kérdezte:
- Hát… akkor igyunk valamire!
- És mégis mire? – kérdeztem unottan… nem hiszem hogy valamit ki tudna találni, végül is csak most találkoztunk…
- Hmm lássuk csak… Igyunk arra hogy Shoujit Felvették! – emelte meg a sörét, és el sem hiszem, hogy ilyen hülyeségekkel nyaggat…
- És ehhez nekem mégis mi közöm? – morogtam unottan, mielőtt kifújtam a füstöt, ő pedig kegyetlen pofát vágva vágta hozzám a következő ötletét.
- Akkor igyunk arra, hogy találkoztunk – mondta szinte sírva, és ez már sokkal jobban tetszett.
- Aha ez jó ötlet! Két egyidős lány, ugyanazon a napon ugyanazzal a vonattal Tokyoba utazik. Ekkora véletlen a világon nincs! – vigyorogtam a képébe, amire rögtön fellelkesült - És még valami… Engem is Nanának hívnak Nana… - koccintottam a sörömet az övéhez, míg ő bambult tovább ledöbbenve az infóra.
Komacu Nana szemszöge
Emlékszel még hogyan találkoztunk?
Odakint tombolt a hóvihar, a vonat pedig csak araszolva haladt. Végül 5 órába telt mire elérkeztünk Tokyoba, de én egy cseppet sem unatkoztam. Igaz… egész végig csak én beszéltem magamról, és rólad Nana, semmit sem tudtam meg, de azt hiszem ha kérdeztelek volna, akkor is inkább elterelted volna témát, mintsem hogy válaszolnod kelljen
